A találkozás után..

A minap kaptam egy könyvet, amelynek címe "A tulajdonságok nélküli ember". Az író pedig Robert Musil. Nem jutottam túl még csak az első két oldalon, de mindjárt az elején elgondolkoztam egy mondaton, idézem: "Milyen kevéssé gondoljuk komolyan például, ha egymás hogyléte felől érdeklődünk - gondoltam. - Próbáljuk csak meg egyszer elmondani válaszul, hogy s mint vagyunk úgy a szívünk táján, márs unott, szórakozott tekintetek merednek vissza ránk!" Van benne valami. Manapság puszta formalitás az egész. Egyesek még arra se méltatják a másikat, hogy pusztán egy "Kössz, megvagyok." -kal válaszoljanak. Egyszerűen továbbrohannak. Szánalmas. Szánalmas az egész emberiséget tekintve. Azt kell hogy mondjam hogy ez főleg a mostani generációra érvényes. Nem mondanám, hogy az idősebb generációra ez nem vonatkozik, de ők még talán meghallgatják egymást, bár talán rohadtul nem érdekli őket sem hogy mi van a másikkal. De eljátszák a szerepüket. Manapság viszont már színészkedés sincs. Vajon miért? Felgyorsult életünk a hibás? Vagy egyszerűen az Én kerül előtérbe, a Te, Ő, Mi, Ti, Ők pedig lemaradva kullog az Ego után? A válasz talán valahol a kettő közt leledzik...mindegy..ma Krime City..két ünnep közötti ünnep..